Előszó

A finnugor nyelvészek között vita zajlik arról, hogy a magát izsornak nevező népcsoport anyanyelve önálló nyelvnek tekinthető-e. A finnországi nyelvészek egy csoportja azt a nézetet vallja, hogy az izsor – a karélhoz és a vepszéhez hasonlóan – pusztán a finn nyelvnek az egyik változata. Ezzel szemben az észtországi nyelvészek tekintélyes hányada arra az álláspontra helyezkedik, hogy az izsorok nyelve önálló nyelv. A nemzetközi finnugristák főleg az utóbbi szemléletet fogadják el. A magyarországi finnugor nyelvészek inkább ehhez a második csoporthoz tartoznak, bár közülük egyesek olykor túlhangsúlyozzák az egyes finn társaktól átvett kételyeket. A hazai finnugristák körében egyébként magát az elnevezést illetően is szóródás mutatkozik, ugyanannak a zavarnak a hatására, amely nemzetközi vonatkozásban is széleskörű.
Beszédes ténynek tekinthetjük, hogy a Nyelvrokonaink című kötet (Budapest, 2000. Szerkesztette: Nanovfszky György) három fő – történeti, nyelvi és irodalmi – része közül az izsorok külön fejezetként megjelennek ugyan történetük leírásával, illetve irodalmuk jellemzésével, ám a balti finn nyelvek körében nyelvként szó sem esik róluk. A finnugor varázsigéket, imádságokat, siratókat egybegyűjtő Hozott isten, holdacska! című kötet (Budapest, 1979. Szerkesztette: Bereczki Gábor) a finnek, karjalaiak és izsorok (sic!) rigmusait összevont fejezetbe válogatta össze azok népenkénti szétválaszthatósága nélkül. A Világirodalmi Lexikon nemzetiségi, nyelvi és országok szerinti névmutatója (18. kötet, Budapest, 1995. Főszerkesztő: Szerdahelyi István) például lív és vót szerzőt sorol, izsort (vagy inkerit) azonban nem. Igaz viszont az is, hogy a sorozatban „izsor (sic!) irodalom és irodalmi formák” címszó alatt (5. kötet, Budapest, 1977. Főszerkesztő: Király István) jóval korábban rövid leírást közölt. Előzőekhez képest ugyanakkor igen dicséretreméltó A világ nyelvei című enciklopédikus kiadvány (Budapest, 1999. Főszerkesztő: Fodor István) „inkeri” címszóval közrebocsátott, alapvetőbb részleteket is nyújtó leírása.
Az izsor iránti figyelemnek a többi rokon nyelvhez mérten mutatkozó viszonylagos magyarországi szerénysége összefügghet azzal is, hogy a kis balti finn nyelvek közül a legszerényebb az izsor nyelv kutatottsága, miközben a karélt és a vepszét szűkebb hazájukban újabban felfokozott érdeklődés kíséri, a vótot pedig Észtországban övezi immár több évtizedes tudományos figyelem, sőt a – líveket nemzetalkotóként deklaráló – lett alkotmányból fakadó elkötelezettségek miatt a gyakorlatilag kihalt lív nyelv is jelentős törődésben részesül.
Ez a kötet ezért magyar tisztelgés egy olyan távoli kis nyelvi rokon nép előtt, amelyhez tartozónak már csak alig néhány százan vallják magukat, s ők is csak kisebb részükben beszélik az őseik anyanyelvét, és ezek a beszélők is már főleg agg korúak. Hivatalos minősítése szerint nyelvük a kihalás veszélyének küszöbére érkezett, de gyarapodó számban akad a leszármazottak között, aki nemzetiségi becsületből legalább az alapismeretek szintjén visszatanulja a hajdaniak által beszélt szavakat, legfontosabb nyelvi fordulatokat.
Az izsorral való foglalatoskodásomban a hozzáértésem erősen töredékes, a kis balti finn népek iránti érdeklődésem kedvtelésből fakad, így e kötet is „amatőr” szorgoskodás eredménye. Nehézséget okozhat minden valószínűség szerinti sok-sok hibája, tévedése vagy rossz megfejtése. Szép számban rejtőzhetnek ugyanis a sorok között minden fordítói, szerkesztői jó szándék és igyekezet legborzalmasabb rémei, az úgy nevezett „leiterjakabok”. Szövegszerkesztési keveredésből, sőt a többszöri átolvasás ellenére megmaradó puszta elütésből, durva sajtóhibából is származhat bizonyos számú zavar. A szerkesztés folyamatában néha feltűnt egy-egy ilyen félreértés, félrefordítás, elírás, amikor is törekedtem a megfelelő korrekcióra.
A fő problémát számomra a forrásmű szókincsének egyfelől nagy hézagai, másfelől olykori túlzásai jelentették. A használt forrás esetenként nagyon is bőkezűen bánik igen ritka kifejezésekkel is. Ugyanakkor alapvető jelentéseket hordozó szavak hiányoznak belőle.
A forrás nyelvtani részét szintén nem jellemzi leírói teljesség. A balti finn leíró nyelvtan továbbá több esetben a magyar nyelvészeti gyakorlattól eltérő fogalmakat, megoldásokat is szép számban alkalmaz. Ezeket csak részben vettem át, sokszor a magyar nyelvtani gondolkodáshoz igazodtam, sőt olykor nem riadtam vissza a saját egyéni eljárástól sem.
Az izsor-magyar, majd a magyar-izsor kisszótári részt rövid nyelvtani összefoglalás előzi meg. Az itt közreadott formában a teljes munka lektorálatlan. Nem is felel meg a szótárkészítés, illetve a nyelvtanszerkesztés szigorú nyelvészeti szabályainak. Nem épül anyanyelvi közegben szerzett tapasztalatokra, és még csak csekély célnyelvi tudás sem támasztja alá. Olyan magyarországi nyelvészeti anyag pedig, amelynek a segítségével nőhetett volna a feldolgozás minősége, gyakorlatilag nincs.
A rövid nyelvtani összefoglalót követő rész apróbb izsor szövegmintákat nyújt. A kis gyűjtemény rövid meséi szintén az eredendő forrást jelentő kötetből származnak. Más forrásból vehető szövegek ide szerkesztését (három kivétellel) veszélyesnek véltem, mivel nem tudtam a kiinduláshoz is illeszkedő nyelvváltozatot felismerni.
Ebben a kezdetleges formájában is legyen azonban ez a kis kötet őszinte tisztelgés az izsor nyelv előtt! S legyen mindenképpen a magyarországi hivatásos finnugor nyelvészetet – netán annak a hazai felsőfokú képzésben éppen most felnövekvő új nemzedékét – sarkalló kísérlet, amelynek nyomán egy bőven javított és főleg kiegészített változatot egyszer majd biztonsággal hasznosíthassanak az izsor nyelv iránt érdeklődők!
A kis nyelvekkel – főleg a kihalás szélére sodródottakkal – való foglalkozás sokakból vált ki értetlenkedést. Ugyanakkor ha ritka növények vagy állatok – megállapítva azoknak tekintélyes eszmei értékét is – fokozott jogszabályi védelemben részesülnek, azt szinte minden ember természetesnek és illőnek találja. Ezzel ellentétben, ha kis népek kivesző félben lévő nyelveinek hasonló védelmet követel az érte aggódó ember, azt nagyon sokan csak fölösleges erőpazarlásnak tartják, hiszen éppen saját nyelvük kárára is fontosabb sokszor egy-egy világnyelv, főképpen az angol. A nyelvvédelmet – főleg a kis és veszélyeztetett nyelvek védelmét – fölöslegesnek tartók megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi (és ezáltal kulturális) sokféleség az egyes nyelvek eltérő szemléletmódjai és megoldásai miatt általánosságban gazdagítja az emberi gondolkodást.
Számomra Babits Mihály szellemisége a mérvadó: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!” (Részlet az Örökkék ég a felhők mögött című írásból)
A nyelvek tisztelete anyai örökségem, ő négy nyelven is fordított. A nyelvtani rendszerek részbeni logikája iránti érdeklődés apai indíttatás volt. Budapesten a piaristáknál érettségiztem. Ott Kincs Lajos és Magyar István atyák gyarapították és gazdagították bennem minőséggé a hazulról hozottakat. Magyar nyelv és irodalom–népművelés szakos diplomát az ELTE Bölcsészkarán szereztem. Itt párhuzamosan tanulmányokat folytattam az akkor újként induló afrikanisztika szakon is. Ugyanezen az egyetemen nyertem el a bölcsészdoktori fokozatot (művelődés-szociológiai témával). Már 21. századba ért át a nemzetközi kapcsolatok szak elvégzése a győri közgazdasági-jogi karon. 2011 novemberétől nyugdíjas vagyok.
Mindig is érdekeltek az idegen nyelvek, utóbb azok közül is a kicsik és a különlegesek. Gyermekkoromtól a családban kaptam a németet, nyolc éven át kötelezően az iskolai oroszt. Latinból érettségiztem, tanulgattam rövid ideig franciául és olaszul is. Angol szöveget szótárral olvasok. Az afrikanisztika szakon a szuahélivel ismerkedtem. A magyar szakon szükségszerűen a finnel. Édesanyám fordítóirodai lett származású kolléganője vezetett be a lett nyelvbe. Utóbbi jóvoltából – a vepsze-lett szótár internetes felfedezésekor – jutottam el a vepszéhez. Ez az ezredforduló táján történt. Egy évtizeden át kutatgattam utána. Majd továbblépve egyre nőtt az érdeklődésem a kis balti-finn nyelvek iránt. Isten óvjon attól, hogy nyelvésznek és hozzáértőnek képzeljem magamat! Derűs amatőr vagyok.
Természetesen minden tiszteletem a magyarországi finnugristáké. Közülük számomra a legszimpatikusabb Pusztay János munkássága. Ez így igaz akkor is, ha sok vonatkozásban sok támadás is érte őt a „dogmatikusabb” társak részéről. A nyelvrokonság és a különféle nyelvi kölcsönhatások összefüggéseiből levont következtetéseit mérvadónak tartom.
A jelen kötet oldalai professzionális finnugrista szakember által ellenőrizetlenek és főleg lektorálatlanok. Ám számos kérdésben maguk a szakemberek sem jutottak még egységes álláspontra, én viszont a legtöbbször a magam ízlése szerint köteleződtem el az egyik vagy a másik felfogás mellett. A vizsgált nyelv irodalmi nyelvének kialakítására való törekvés egészen újkeletű, már a mostani évezredbe is átnyúló szándék. Ennek megfelelően az izsor nyelv esetében zajlik egy olyan típusú nyelvújítás, amelynek sok eredménye még kétséges és bizonytalan sorsú. Az itt tükröződő nyelvi állapotok még az elenyésző lélekszámú anyanyelvi közösség körében sem általánosak. A nyelv valóságos életszerű napi használata szinte már nem is jellemző, esetében inkább egy sajátos nyelvi reneszánsz figyelhető meg, a népcsoportból származó értelmiségiek kísérleteznek az újraélesztéssel, illetve lelkes fiatalok fogtak a visszatanulásba. Vitatható még a helyesírási stabilitás is. Az egyes hangokat jelölő betűrendszer használata sem mindig egységes. A zavart okozhatja az is, hogy a finnországi, az észtországi és a saját belső elképzelések olykor eltérnek egymástól. A standardizálódás felé mutat viszont, hogy az izsor identitás harcosai egyre szélesebb nyilvánossághoz juthatnak a Világhálón, ahol egyre kiterjedtebb dokumentáció gyűlhet így össze.