Az izsorok története

Az izsorok a Narva folyó és a szentpétervári térség ölelte Ingermanland őslakói, feltételezések szerint eredetileg a jelenleginél inkább keletebbre-északkeletebbre – a Narva és a Ladoga közötti, dél felé terebélyesedő sávban – éltek a mainál jóval nagyobb csoportokban. Nézetkülönbségek vannak abban a tekintetben, hogy az izsorok a karjalaiakból váltak-e ki, vagy több kisebb finnugor néptöredék összeolvadásával alakultak-e ki. Több nyelvi jelenségük inkább az utóbbi mellett szól. Ásatások leletei alapján feltételezhető, hogy az önálló etnikummá válásuk már a Kr. u. 1. évezred során megkezdődött. Biztonsággal állítható, hogy a keleti finnségieknek a koraközépkori krónikákban általánosan használatos csúd elnevezése – az érintett térségtől függően – nem egyszer izsor törzseket, népcsoportokat takar. Írott forrásokban már a 12. századtól elkülönített kis népként szerepelnek. III. Sándor, a korszak meghatározó – több, mint két évtizeden át regnáló és jelentős diplomáciai-politikai befolyást is gyakorló – pápája a 12. század utolsó harmadában a pogányok számára való fegyvereladást tiltó levelében már külön említi az ingriaiakat. Az orosz krónikákban az izsor elnevezés a 13. század első harmadától jelenik meg.
Az izsorok ezt követő történelmi sorsa azonos térségbeli többi társukéval. Jelentős az ő szerepük is a Novgorodi Fejedelemség életében, mind annak virágkora, mind hanyatlása idején, mivel a nagy népekké növekvő svédek és oroszok háborúskodásainak színterében éltek. Felváltva kerültek ezek uralma alá, és közben Moszkva Novgorod fölé keveredését is megérezték. Olykor még a litvánok terjeszkedése is beleszólt a helyzetükbe. A végérvényessé váló orosz dominancia eredményeként váltak teljesen ortodox vallásúvá a 16. században megindult hitterjesztési mozgalmakat követően. A közben újra fellángoló svéd-orosz harcok a hatalmi térben őket is játékszerüknek tekintették. Szentpétervár alapítását követően az új orosz cári főváros holdudvarába kerültek. A nagyváros közelsége miatt rohamosan zajlott tágabb területük eloroszosodása, mivel az oroszok nagy számban települtek a térségbe. Több helyütt szimbiózisban élve a vótokkal, sok településen is így már három etnikum keveredett. Tovább színezte az etnikai palettát, hogy Ingermanlandba egymás után német, finn, sőt észt néptöredékek is érkeztek. Szentpétervár társadalmi, gazdasági és kulturális hatása ezzel párhuzamosan az izsorok és településeik önkéntes eloroszosodásához vezetett. A népük többsége gyakorlatilag szinte kizárólagosan orosz nyelvűvé vált. Ugyanakkor demográfiai okokból az izsorok abszolút száma mégis növekedett, és a Szovjetunió létrejöttének idejére már megközelítette a harmincezret.
Az izsorok életét a mező- és erdőgazdaság, a vadászat és (tengermellékiként) a halászat határozta meg.
Népük számára is reményt keltő volt a korai szovjet nemzetiségi politika, amelynek eredményeképpen latin betűs íráshoz juthattak, másfél tucatnyi könyvet is kiadhattak, és működött az anyanyelvű iskolai rendszerük. Sorsukat a sztálini időszak pecsételte meg. Erőszakkal szétszórták, internálták őket is, értelmiségükre pedig a megsemmisítés várt. A „nagy vezér” halálakor már alig több, mint ezren vallották magukat izsornak, de az anyanyelvét csak egy harmaduk vállalta. A fokozatos létszámcsökkenés a gorbacsovi időszakig zajlott. A peresztrojkát követően, majd az új szövetségi Oroszországban kaptak némi elvi esélyt, bár ekkorra a nyelvet ténylegesen használók száma valóban elenyészővé csökkent, még ha a népszámlálások idején a származást illetően ennél többen vallották is magukat izsornak (még Oroszország távolabbi vidékein is).