Az izsor nyelv

Egy ilyen vázlatos összefoglalásnak nem feladata az, hogy az izsor nyelvnek a sokak által vitatott tágabb urál-altáji nyelvcsaládba, netán a legtöbbek által vitatott nosztratikus makronyelvcsaládba való tartozását mérlegelje. A terjedelem azt sem engedi, hogy részletesebben kitérjek az areális kölcsönhatásoknak az ősi uráli-paleoszibériai ma már kézenfekvő tényeire, vagy egyáltalán foglalkozzak a finnségi-balti-szláv viszonyokkal.
Az izsorok nyelvi rokonságát is a nyelvrokonságot megalapozó legfőbb ismérvek: 1. a több jelentős tekintetben fennálló szerkezetbeli hasonlóság; 2. az alapszókincs nagyobb számú egyezése; 3. a külön fejlődés nyomán érvényesülő szabályos hangmegfeleltetés következetessége alapján ítélhetjük meg. Az előzőek szerint közös nyelvcsaládba sorolt nyelvek között ma már nem feltétlenül kell fennállnia a nagyfokú vagy a részbeni kölcsönös megérthetőségnek sem.
Minden az előzőektől eltérő rokonítási törekvés kívül marad a nemzetközi nyelvtudomány elismert határain. Másfelől a nyelvrokonsággal foglalkozó nyelvészet sem tagadja annak jogosságát, hogy a népek etnikai, antropológiai stb. rokonítása más, a népi jelleget meghatározó kapcsolatok felismeréséhez is vezethessen.
Az általánosan elfogadott besorolás szerint az izsor nyelv uráli nyelv, s mint ilyen közeli rokonságban áll a finnugor, távoli rokonságban a szamojéd nyelvekkel, egyes feltételezések szerint a jukagir nyelvvel is. Az uráli nyelvek körében az izsor nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, s mint ilyen közeli rokonságban áll a finn ág nyelveivel, a legtávolabbi rokonságban az ugor ágéval (köztük főleg a magyar nyelvvel). A finnugor nyelvcsaládon belül az izsor nyelv a finn nyelvághoz tartozik, s mint ilyen közeli rokonságban áll a balti finn (másképpen finnségi) nyelvekkel, s távolabbi rokona a permi, a volgai és a lapp nyelveknek. A finn nyelvágon belül az izsor nyelv a balti finn nyelvek északi, más felfogás szerint a keleti csoportjához tartozik, amelyen belül a legközelebbi rokona a karél nyelv (a nyelvváltozataival), de sok a közös vonása a vepsze nyelvvel is.
A balti finn nyelveket északi, illetve déli csoportra megközelítőleg a Luga folyó vízgyűjtő területén választják szét.
I. Az északi csoport nyelvei: 1. finn – ezen belül többek által önálló nyelvváltozatként elfogadva: a) kven, azaz norvégiai finn; b) meänkieli, azaz svédországi finn; c) inkeri, azaz oroszország-ingermanlandi finn; 2. karél – ezen belül többek által is önálló nyelvváltozatként elfogadva: a) livvi; b) lűd; 3. vepsze; 4. (az újkor kezdetén kihalt) merja; 5. izsor.
II. A déli csoport nyelvei: 1. vót; 2. észt – ezen belül többek által önálló nyelvváltozatként elfogadva: a) szetu; b) vöru; 3. lív.
Erősödőben van az a csoportosítási felfogás is, amely a déliek és északiak között keletieket is elkülönít. Ennek a szemléletnek a nyomán a karél-vepsze-izsor hármas (a merjákkal) az északiak közül kiválva alkotja a keletieket. Tekintettel a három nyelvnek a nagyon erős orosz nyelvi hatás miatt a finntől való fokozódó elkülöníthetőségére, valamint egykori „csúd” összetartozásukra, az elmélet nem is teljesen alaptalan.
I. Az északi csoport nyelve: finn – ezen belül többek által önálló nyelvváltozatként elfogadva: a) kven, azaz norvégiai finn; b) meänkieli, azaz svédországi finn; c) inkeri, azaz oroszország-ingermanlandi finn.
II. A keleti csoport nyelvei: 1. karél – ezen belül többek által is önálló nyelvváltozatként elfogadva: a) livvi; b) lűd; 2. vepsze; 3. (az újkor kezdetén kihalt) merja; 4. izsor.
III. A déli csoport nyelvei: 1. vót; 2. észt – ezen belül többek által önálló nyelvváltozatként elfogadva: a) szetu; b) vöru; 3. lív.
A finn, illetve az észt államalkotó nemzetek nyelve. Az Orosz Tudományos Akadémia Karéliai Központjában működő Nyelvészeti, Irodalmi és Történeti Intézet tevékenysége nyomán biztató a karél, illetve a vepsze nemzetiségi nyelvek továbbélési esélye.
A karél esetében a tudományos és kisebbségi közéleti figyelem mindhárom tkp. önálló nyelvváltozatra (a voltaképpeni karélra, az olonyeci livvire és a lűdre) kiterjed.
Vitalij Csernyavszkijnak köszönhetők azok a nyelvkönyvek, amelyek közül az egyik tárgya az izsor, a másiké pedig a vót nyelv. Mivel ez utóbbiak gyakorlatilag a végleges kipusztulás határára érkeztek, ezek a kötetek az öntevékeny visszatanulás célját szolgálják.
A finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelvek legfőbb közös jellegzetességei közül az izsort is jellemzi:
  1. a nyelvtani viszonyoknak alapvetően utótoldalékok ragasztásával (agglutinációval) való kifejezése;
  2. az előbbi alapján nagyszámú toldalék megléte;
  3. a névszói viszonyoknak a kifejezésére számos nyelvtani eset használata;
  4. a névszó nemek és/vagy osztályok nélkülisége;
  5. a jelzett szónak alapesetben a jelző általi megelőzése;
  6. a mennyiségjelző számnév után a főnév többesítő egyeztetésének elmaradása;
  7. a „habeo” típusú ige hiánya;
  8. a birtoklás folyamatának határozós szószerkezettel való, nem külön igei kifejezése;
  9. a helyhatározós esetek úgy nevezett hármas rendszere;
  10. a magánhangzó-harmónia tettenérhetősége.
     
    A finnugor nyelvcsaládhoz tartozó egy vagy több nyelvben is mutatkozó jellegzetességek közül a mai izsorból vagy már (11.), vagy még (12-13.) hiányzik:
     
  11. a birtoklást kifejező névszótoldalékok használata;
  12. a határozott és a határozatlan névelő;
  13. az igét előző, azzal összetételt alkotó igekötő.
     
    A finnugor nyelvek általános jellemzőin túl a balti finn nyelvcsoport nyelveinek számos egyedi sajátossága alakult ki, amelyek közül az izsorban is fellelhetők:
     
  14. az úgy nevezett fokváltakozás gyakorisága;
  15. a „tisztán” névszói állítmány hiánya;
  16. az elöljárók és névutók kiterjedt – eltérő eseteket vonzó – rendszere;
  17. a hajlító (flektáló) jelleg részbeni megjelenése;
  18. a kétféle infinitivus megléte;
  19. az összetett igeszerkezetek többfélesége és gyakori használata;
  20. a tagadó ige alkalmazása.

Az izsornak négy-öt alapvető nyelvjárása volt. Ezeken belül egykor szinte falvanként adódtak helyi nyelvi sajátosságok.

A nyelvjárási területek a népességfogyás következtében gyakorlatilag generációk óta elvesztették az egymással való közös határaikat.
A mára teljesen uralkodóvá váló szojkinói változat nyelvterületétől távolabbra esnek, de azonos járáson belül találhatók nyugatra a vót térségben, délnyugatra a Luga-folyó egy szakasza mentén, valamint a járás keleti határa közelében fellelhető szórványok.
Végképpen távolabbi a Szentpétervár közelségében még egzisztáló apró szórvány, illetve egy attól délkeletebbre nyomokban sejthető néptöredék maradványa.
A szojkinóin kívüli nyelvjárások léte előbb-utóbb már csak emlékezetben él majd, a Világháló révén standardizálódó és megőrzésre (visszatanulásra) szánt változat az eltérő egyéb nyelvi elemeken vélhetően igen gyorsan felülkerekedik. Ezért az egyéb nyelvjárások nyelvi jellemzői a napjainkra már csak nyelvtörténeti tényezővé válnak.
Csernyavszkijnak a visszatanulásra szánt nyelvkönyve és az annak nyomán szinte kizárólag arra épülő jelen kötet az izsor nyelv szojkinói – vagyis a Visztyino területén beszélt – nyelvjárására épít, tekintettel arra, hogy a nyelvet még egyáltalán beszélők kevés kivételtől eltekintve ezen a nyelvterületen élnek.
A nyelv visszaerősödésének célszerű egy legalább részben valós napi nyelvhasználatra épülnie. Közben pedig elengedhetetlen lenne, hogy az izsort nyelvüknek tekintő vagy akként beszélni is tudó fiatalabbak körében meginduljon egy olyan nyelvújítási mozgalom, amely az izsor nyelvet a modern nyelvekkel közel egyenrangú társsá tudja emelni, ha egyelőre főleg csak írott formájában is.